Klasszikus és időt álló.

Hihetetlen érzéseket vált ki belőlem ez a kép.Ezt szeretném egyszer elérni,hogy ilyen mély tartalmú képeket tudjak készíteni.Ezt érzem a fotográfia lényegének.Gratulálok

Tudom, mert volt ilyen és nem fényképeztem, nem lett volna értelme.

én biztos képtelen lettem volna fotózni
respect

"Nincs az a kicsi kamera ami mögé ne lehetne elbújni. "

Hú, de mennyire igaz...

Praefect...az ott található képek többsége valszeg bűnügyi/hatósági helyszínelések alkalmával készült....tehát van az a pénz amiért Mekkában is játszanának klezmert...

ha egy fotós feltölt egy képet a netre...onnantól kezdve már nem tudja kontroll alatt tartani a felhasználhatóságát...és sosem tudhatja h nem használja-e fel valamelyik zimbawe-i pihent agyú a helyi puruttyán...FE pedig fordíthatja sindebelére a letiltó A4-eseket

Kedves ynwa, értem én, de hogy jön ide a csámcsogás? Hogy merül fel?

<i>a fotográfiában megjelenő halált nem tekinthetjük mű dolognak...</i>

Azt nem is, de a fotográfiát annak tekintjük.
A valóságközvetítő művészetkoncepciónak meg Lukács György biztos örülne, csak hát meghalt, és túllépett a történelem. Amúgy is elég hülye következményei lettek az elgondolásnak.

Attól, hogy rokonok vannak egy fotón, még nem lesz családi/emlékkép. Sally Mann gyerekei biztos sokat tudnának mesélni az ügyben.

T. Praefect...

szövegértés!...a példa nem a pruttya volt hanem a pruttya jelenség...társadalmunk kevésbé művelt tagjainak a halál fölötti csámcsogása...

Igen, amióta művészet létezik...mindig létezett a halál ábrázolása is...de ez sosem volt azonos a szeretteink halálának közvetítésével...persze van ellenpélda is díjakkal megerősítve ( Daphne Todd a haldokló anyjáról festett portrét...Mantegna képe az emberi test perspektívikus ábrázolásának a híres példája)...a mű...vész (halál) létrehozása művészet...a fotográfi azonban egy "objektíven" keresztül nem lemásolja a valóságot...hanem 100%-ban közvetíti azt... ( http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/bazin.htm )...így tehát a fotográfiában megjelenő halált nem tekinthetjük mű dolognak...hanem a tökéletes valóság pillanata ...olyan mintha mi állnánk a haldokló felett...ez lett itt elfelejtve...és ez sérti az egyén méltósághoz való jogát.

Egyszer szívesen megnézném azt a kocsmát... Belülről :)

Mondom: <a href=http://rob.nu/wp-content/uploads/2010/04/facepalm.gif>hogy kerül az asztalra...</a>
Nnna.

Nem igazán értem, hogy a puruttya sáros csizmája <a http://rob.nu/wp-content/uploads/2010/04/facepalm.gif>hogy kerül az asztalra</a>, mert abban szerintem simán egyetérthetünk, hogy Mantegna Krisztusa nem férne bele a szóban forgó oldal művészi koncepciójába. De Arko Datta sem.

Mekkában nem játszunk klezmert...

Igazad van Ildiko es teljes mertekben egyetertek Veled!!!!
de, ha öszinte vagyok, en is fotoznak ilyen pillanatot!!

"Kénytelen" voltam visszajönni, mert úgy látom, szinte egyedül maradtam...és úgy érzem, sokan nem értették meg pontosan, amit írtam.
Azt gondolom, a pillanat fontosságát, az érzéseket, a szeretetet, az elmúlást nem kérdőjeleztem meg, én csak azt próbáltam elmondani, hogy én is örülnék, ha majd azokban a percekben nekem is fogná Ő a kezem, de nem szeretném, ha AKKOR, annak a pillanatnak más is tanúja lenne, kívülállók, például ti...
Nem érzéketlen vagyok, inkább túl érzékeny, nem hiszem el, hogy ezt nem látjátok...

Üdv,
az emberi elme tanulásra van tervezve...a tanulás motorja pedig a kíváncsiság...ezért a kíváncsiság az első körben legyőzi az emberi méltóságot...de aztán az elme hamar rájön...hogy a halál képét miért kell az agy periférikus részére száműzni...az évezredek óta tartó társadalmi evolúció pontos és helyes megoldásokat alkotott erre...mindig lesznek akik megkérdőjelezik ennek a helyességét és előkapnak egy kamerát...bármire is hivatkozva...de szerencsére mindig lesz egy Pilipár is aki a helyes irányból közelíti meg az emberi méltóság kérdését...

nem FE...senkinek nincs joga egy ember halálát, fájdalmát a közösség elé citálni...mondván gyertek emberek dolgozzuk fel közösen...még akkor sem ha a világ 10 legismertebb fotójából több is erről szól...elismerést és hírnevet hozva a készítőjének...( Kevin Carter Purlitzert kapott majd öngyilkos lett...Frank Fournier WPPPA díjat kapott )...ugyanis a halált borzasztóan könnyű ábrázolni, majd azt bemutatni...de hogy mennyire képtelen a társadalom a megfelelő feldolgozási folyamatot elvégezni...azt ti is elolvashatjátok a 'nagyszerű' puruttya extreme nevű online szennylap kommentjeiben

Bevallom, tegnap talán elsőnek néztem meg a fotót, miután feltöltötted. Akkor nem láttam, hogy pontozható e, mert kész lettem a hatásától. Rendkívül hálás vagyok, hogy nem pontozható, mert ezt a képet nem lehet "megvenni", vagy egyszerű barom értékelések kereteibe beleszorítani. Végig olvastam az összes kommentet, és úgy látom, nagyon morális síkra terelődött a téma. Nekem anno az édesapám a szemem láttára halt meg. Most édesanyám 7. hete kórházban van, egy ugyan ilyen lepukkant kórteremben. Szóval, ha azt mondom megérint a kép, akkor keveset mondtam. Én azt vallom, hogy ne a fotóst elemezzük, hogy mit tehet, és mit nem, hanem a képet. Milyen a hatása. Mert az igaz, hogy a gépet valakinek tartani kell, és fölvállalni, hogy megnyomja a gombot. De ha cinikus akarok lenni, amit már én is megkaptam, senkit sem érdekel hogyan készült a kép. Remélem ezt nem érted félre. Ezért is írom azt, hogy a kép hatása a lényeg. És úgy látom, ez a kép, nem kicsit betalált. Mert mindenkiben fölkavarta az érzéseket. Valaki a fotóst okolja ezért a fölkavarásért. Én nem teszek ilyet. Hiszen két üzenete van számomra a képnek. Egy, amit Alexander Nevermind is leírt, megyek játszani a gyerekekkel. A második, pedig, ha egyszer eljön a pillanat, én is így szeretnék elmenni, hogy fogja a kezem a feleségem, akivel eddig is leéltem a fél életem. Köszönöm a képet!

Szia! Tényleg, ha visszagondolok, talán a legszebb dolog ez volt a szerelemben, mikor megfogtuk egymás kezét és az nagyon jó, ha két ember még húsz vagy akárhány év múlva is meg tudja fogni egymás kezét. Annyi minden változik, annyira megváltozunk mi is. De ez egy biztos pont. Az elején is sokat jelent, de később talán még többet. Ezért a mozdulatért tetszik a kép.
"Nincs az a kicsi kamera ami mögé ne lehetne elbújni." Ez pedig egy olyan mondat, ami végleg hitelesíti a pillanatot és a fotót, vagy inkább a fotóst...

ha egyszerüen es szarazon akarnam a halal fogalmat leegyszerüsiteni, nem mas mint egy biologiai folyamat.
születünk, meghalunk es ami ebben az eletben a legbiztosabb, hogy egyszer eljön ertünk a "Nagy Kaszas"
a halal fogalman lehetne filozofalni...mi is ez?
van akinek megvaltas (mint itt a foton is latjuk) szenvedes, betegseg, kinok utan sokan varjak a szenvedeseknek vegetvetö "baratot"
van ahol tragediat jelent..fiatal makkegeszseges embereket, gyerekeket es nem utolsosorban a szeretteinket ragadja el tölünk a "könyörtelen"!
ilyenkor a lelki fajdalmunk elviselhetetlen, ebben az esteben gyülöljük a halalt, hisz azt vagy azokat ragadta el tülünk akik nekünk a legkedvesebb volt!
lehet "barat" es lehet "kegyetlen"
de gondoljunk bele, a let ertelme veszne el a halal nelkül.
Ö hozzank tartozik, egyreszben a mienk, mindenkie!
egyes kulturakban, tabu mas kulturakban egy "atalakulas" egy uj kezdet!
felünk az ismeretlentöl..igen, a halal ismeretlen szamunkra mert onnan soha nem jött vissza senki, hogy elmeselje mi is van odaat.
sok a halalközeli elmeny amiröl sokan tudositottak es sok ember pozitiv elemenyekkel tert vissza az "alagutbol"
de, hogy senki nem visz magaval semmit , legyen az kiraly vagy koldus, az is biztos!
vagy Tamasi Aronnak volt/lesz igaza? ki tudja! majd megtapasztaljuk odaat!

a halallal meg kell baratkoznunk annak ellenere is, hogy felünk, irtozunk töle!
nekem, igazi dokumentarista foto es meg kell mutatni mint ahogy Te is tetted!

Kedves pipillár, szerintem egy kép valódi erejét nem a valósághoz való hűségben, nem a realitásban*, hanem az igazságban és a hitelességben érdemes mérni.

Úgy értem: mi, akik ilyenkor hülyén itt maradun, sejtjük, hogy az utolsó órák és pillanatok nagyon fontosak. Megadhatják az eltelt évtizedek rangját, és eldönthetik, meghatározhatják az örök élet minőségét -- na meg a helyét.

Ráadásul nagoyn úgy tűnik, hogy az érintettek képesek ilyenkor valami mélységesen őszintét és egyetemeset mondani az életről.

Az ilyen képek nem igénylik a nyilvánosságot.
Egyszerűen csak méltók rá.

________________
* A realizmus amúgy is macerás dolog. Pl. a Reichstagra vörös zászlót tűző katona kezeiről nem egy órát klónoztak le orosz photoshop-kolhozokban, Hippolyte Bayard meg már 170 éve lefotózta magát, mint vízbefúlt embert, és pikk-pakk: mindenki benyalta.

"A kép sokáig szemlélve ,már nem annyira szörnyű,mert egyszer meg kell halnunk,de szerintem azt a szeretteink körében a legjobb,még ha most páran az ellenkezőjét gondolják"
Félreértettétek. Én nem azt mondtam, hogy a kép szörnyű, vagy a jelenet, amit ábrázol, vagy a fotós, hogy lefényképezte. Vagy a mögöttes tartalom. Én azt mondtam, konkrétan ezt a családi emlékképet nem tártam volna a nyilvánosság elé. Azért, amit legelőször leírtam.
De nem írok többet, ígérem...:)

Igazad van,de kell valami ami dokumentálja,hogy ilyen van létezik ,kiszolgáltatottak leszünk,hogy kell majd fogjuk valaki kezét,hogy a miénket is fogják majd,mert esendők vagyunk. Sajnos máskép nem lehet megmutatni. Csak azért nem szabad dokumentálni a kórterembe,mert ott haldoklók vannak? Nincs egy éve,hogy ilyen útra kisértem valakit és 10 éve,hogy nem mertem bemenni valakihez,aki várt rám . Ez a kép,hogy fogom a kezet,még ha személyes dolog is,nem más,mint egy üzenet! HA megkérdeznéd melyik a szönyűbb emlék,akkor azt mondanám,az akihez tíz éve nem mertem bemenni a halála előtt. Meg kell nézzük,ott kell legyünk,nem dughatjuk a fejünket a homokba,kell ez a kép,hogy megmutassa a helyes cselekedetet. Sajnos nem mindenkinek egyértelmű,nekem sem volt az. Sőt tíz évvel ezelőtt pont azt mondtam volna mint te.

Tengelic: értem a gondolataidat, a példáidat, az érvelésed. Szerintem egy haditudósító, akit a háborús övezetbe azért küldtek, hogy a harcokat, a katonákat fotózza, az dokumentál, az valóban dokumentum jellegű fotókat készít. És sajnos ezek között lehet olyan is, ami épp azt örökíti meg, amikor a katona elesik. De nézd meg az általad hivatkozott képet. Nem látod a milicista arcát. Nem tudod, ki ő, a kép szinte szimbolikus. Az egy halálról készült kép, az ember viszont "nincs a képen"...egy történés, nem egy ember halála...érted, hogy gondolom? Balázs fotója valóban készülhetett volna idegenekről, akor mást írtam volna, de a lényege leginkább az lett volna, hogy nem lett volna szabad elkészítenie.
Kórházban, elfekvőben forgatni is úgy forgatnak, hogy kitakarják a betegek arcát...
Remélem, azért nem nagyon siklottak mellékvágányra a gondolataim...

Lívia, van sok igazság abban, amit írsz, és köszönöm, hogy részben velem is egyetértesz. De fordítsuk meg nagyon a dolgot. Beszéljünk a születésről...annál nagyobb élmény, boldogság nem sokunknak adatik meg, a nőknek semmiképp, az apukáknak pedig remélhetőleg :)) Életet adni valakinek felemelő érzés, életet kezdeni pedig csodálatos (még ha először nagyon kellemetlen is :DD) ...mégsem készülnek róla képek, pontosabban, ha igen, a család megtartja magának...pedig az is dokumentál, az is bemutatja az életünk egy jelentős eseményét. Most itt természetesen magáról a szülésről, a megszületés pillanatáról beszélek, nem a pár napos csecsemőfotókról.
Talán tényleg az a varázsszó, hogy a mi kulturánk mást tart a világ felé "közölhetőnek", a halál és a születés bensőséges dolog, magánügy...
Egyébként szerintem nem tabu, beszélünk róla, filmeket nézünk róla, cikkeket olvasunk halálesetekről...de amikor érintetté válsz, egész más a helyzet. És valahogy a "lefényképezése" nem jellemző...de Te is megértetted már az előbb, hogy miről szólt a felvetésem Balázsnak.
Ildikó

Értem Ildikó reakcióját . Saját hozzátartozómról én sem szívesen őriznék ilyen képet,az is sok,ami az emlékekbe vésődik ilyenkor. Az ellenérvem viszont a dokumentalizmus. A fényképészet előtt csak a festészetnek állt módjában képileg megjeleníteni hasonló tragikumokat,amit használtak is már az ókortól, lehet még régebb óta. Jézus szenvedéseit ábrázoló festmények ,ha magát mint képet elemeznénk,sokkal több nyomorúságot ,kiszolgáltatottságot hordoz,mint ez a kép,csak ez realisztikusabb és ezért vág minket gyomron. Ha megfogadnánk Ildikó tanácsát,Capa sem készítette volna el A milicista halála című képet. Akkor az a pillanat ott egy katonának szörnyű lehetet,még fotón is megnézni. Ez várhat rám a frontvonalon? Mi most azt kérdezzük,ez várhat ránk,vagy a szeretteinkre ? A kép sokáig szemlélve ,már nem annyira szörnyű,mert egyszer meg kell halnunk,de szerintem azt a szeretteink körében a legjobb,még ha most páran az ellenkezőjét gondolják. Bibliai sorokkal zárnám :" ne hagyj el engem halálom órájának küzdelmeiben! "

Olvasgattam a hozzászólásokat. Ildikóval egyrészt mélységesen egyetértek, más részről viszont nem... Mi lett volna, ha nem a rokonaid? Mint írtad, akkor is lefényképezted volna. Akkor már nem csak a Te pillanatod, hanem valaminek a dokumentálása, valaminek az átadása nekünk, nézőknek, ami pedig igenis az élet része... Csak valahogy tabu, nem jó róla beszélni, a mi kultúránkban ebben mindenki csak a szomorúságot, a gyászt látja.

Van egy barátom, a Nagypapája 92 évesen halt meg. Nagyon szoros volt az Ő kettejük viszonya, és mégis, amikor meghalt a Nagypapa, az volt (ha nem is az első) gondolata, hogy milyen teljes életet élt... Nem homályosította el az emlékeit a szomorúság, a veszteség érzése, tulajdonképpen annyira tudta természetesen kezelni ezt a tényt, amennyire csak lehetett.

Mint írod valahol lejjebb, a halál sajnos nem mindig szép. De miért is kellene azt hinnünk, hogy az? Ez önámítás volna, amitől abban a pillanatban, amikor érint minket, még fájdalmasabb lesz.

Én azt gondolom, hogy nem csak hogy kellenek az ilyen képek, hanem beszélni is kellene róluk, tabuk nélkül, őszintén, elvonatkoztatva attól, hogy ki kihez tartozik... Magáról az elmúlás tényéről, és arról, hogyan lehet ezt egyáltalán helyén kezelni.

Bocsánat, ha nagyon OFF voltam :)

Kedves Balázs! Nem biztos, hogy tudod, de kedvellek, és az egyik olyan ember vagy az oldalon, akiről azt gondolom, hogy sokat lehet tanulni tőle, mert nem csak tehetséges fotós, hanem emberileg is olyan, akinek minden megnyilvánulására (fotózás, kritika) érdemes odafigyelni.
Az egyik első kommentem, hamvas Pilipár-koromban egy néni fotójához készült, aki talán a halálos ágyán feküdt. Azt írtam, a kép remek, 5 pont. Ma nem írnám ezt. Mint ahogy a Te képedről is nehéz véleményt alkotnom. De megpróbálom. Nem hiszem, hogy itt a technikai dolgok egyáltalán szóba kerülhetnek, ennek a fotónak csak tartalma, lelke van. És a bajom épp ezzel van. Úgy érzem, hogy ez nem tartozik ránk. Annyira bensőséges az a kézmozdulat, a két ember egymás iránt érzett szeretete, és annyira más jellegű családi fotó, mint amikor pl. egy gyermeket fotózunk az anyukája ölében. Talán érted, mire gondolok...mint ahogy vitatkozunk a koldus néni fotózásán...helyénvaló, vagy nem... itt úgy érzem, ha már úgy döntöttél, képet készítesz róluk ebben az elesett állapotban, maradjon CSAK Neked emlék, ne avass be bennünket ebbe a szeretetteljes légkörbe, ezekbe a szomorú pillanatokba. És nem azért, mert minket idegenként nem érint meg, hanem azért, mert úgy érzem, nekünk egy határon túl már nem illendő két ember érzéseibe (helyzetébe) bepillantást nyernünk.
Minket ne engedj ilyen közel hozzájuk.
Gyerekkoromban, mikor fényképalbumokat nézegettem, mindig csodálkoztam, hogy egy-egy dédszülő, nagyszülő temetéséről miért nem látok ott képeket...felnőtt fejjel már értem, hogy az ember ilyen képeket nem szívesen őriz a szeretteiről, az az esemény, nem esemény a szó legszorosabb értelmében. Szomorú pillanat, ami csak az emlékeinkben él. Mint ahogy annak a néninek a fotójához írtam: a nagypapámat egy este én láttam utoljára a kórházban, még úgy búcsúztam el tőle, holnap találkozunk...nem számítottam rá, hogy reggel már rossz hírrel fogadnak a nővérek. Azt a pillanatot és érzést soha, semmilyen fénykép nem tudja pótolni, bevésődött, csak én "látom" ma is. Úgy gondolom, ez a kép csak a Tiéd, nem érzem, hogy illendő belenéznünk az emlékeidbe.
Remélem, nem haragszol, és értetted a gondolataimat, leírásukban semmi rossz szándék nem vezérelt, csak az őszinte érzéseim.
Üdvözöllek! Ildikó

Teljesen felbolydítottál a képeddel. Az első megállapítás,hogy remek szocifotó, egyértelmű választás a ff. Kavicsot dobtál a tükör vízbe,szerintem párunknak összeszorúl a szíve a kép láttán . E mondatban pedig benne van az a HATÁS ! ,amit elértél a pillanattal.

nem sok fotó volt még rám ilyen hatással... felkavaró, kemény fotó. nagyon jól tetted, hogy feltöltötted!

üdv

<8
Nehéz írni ilyenkor.
Olvastam a sorokat is amit írtál alább is. Tényleg elgondolkodtató amit írsz és nem irigyellek a feladatért.
Látom a nagyszüleid szerepelnek a képen.
Nagyon nagy lelkierő kell egy ilyen kép elkészítéséhez.
Az embert ez a kép észhez téríti, mi is a legfontosabb az életben.
Azt hiszem hagyom most kicsit a fotozzt, és bemegyek a gyerekekhez, játszunk valamit...

üdv. Krisz

Érdekes ember vagy te.
Erős egyéniség, határozott elmélkedő.
Néha kemény és szigorú, cinikus és kritikus.
Mindezek mellett nem vagy érzéketlen, sőt.
Érdekes egyéniség vagy.

Köszönöm a válaszod odalent...

Éreztem, hogy közeli hozzátartozóid.

Így teljesen korrekt a kép.

Ha idegenek volnának és nekem "kellene" képet csinálni róluk, nem tudnám hogyan közelítsek hozzájuk emberileg, hogy a kép intimitása ne legyen tolakodó.
Ezért nem vagyok képes portrét sem csinálni (amúgy technikailag is alul maradnék szerintem), el sem tudom képzelni hogyan alakul ki bensőséges kapcsolat egy teljesen idegen emberrel, aminek a vége egy mindkét fél által támogatott fotó lesz. A kapcsolat nélkül nyilván nem fotóznék...

No azért volt egy kivétel (láttad is), de azt ahogy te mondanád: muszáj volt...
http://fotozz.hu/fotot_megmutat?Foto_ID=217907

Megdöbbentő !! Köszönöm az érzést, hiszen sokunkban van sajnos ilyen rejtett kép. A keménységet és az erőt tisztelem.

egyébként kik ők?
hogyan kerültél ilyen közel hozzájuk, mert ugye lesifotónak ez igen durva lenne...

Ú b@sszus, ez kemény.

...ez volt az első reakcióm, gondoltam leírom.

Erre is emlékszem, megdöbbentő erejű, lehengerlő kép. Nehéz kiszabadulni a hatása alól...