distant.gates válasza:
Eszembe jutott, hogy anno a szakközépben a magyar tanárnő arra ösztökélt bennünket, hogy figyeljünk az énünkre, arra, ami bennünk rejlik, amitől egyéniséggé válhatunk, és ebben a művészetek hatalmas segítséget adhatnak, mert hihetetlen mód képesek tágítani a tudatunkat, az érzelmi világunkat, az érzékelést magát, ezeken keresztül a szubjektív látásmódunkat. Például a verselemzések is e készségeink fejlesztését szolgálták. Az egyik dolgozatban másképp értelmeztem egy verset, mint a tankönyv. Tisztában voltam a költő életével, a korszakkal melyben alkotott, a témával, de mégis mást adott, más érzéseket generált bennem, mint a tankönyv szerzőiben. Nem kaptam ötöst, és a folyosón megkérdeztem a tanárnőtől, hogy miért baj az, hogy másképp érzékeltek, látok, értelmezek valamit, amikor elvileg pont az a cél, hogy önálló gondolataim ébredjenek. A következő óra témája én lettem, és csoda történt, mert a tanárnő megváltoztatta a jegyemet, és el is magyarázta az osztálynak, hogy miért. Ez a fajta tanári hozzáállás egyébként nem volt jellemző a múlt rendszer kötöttebb szabályai között.
...
Ez a kép, amelyen a sötét alsó régióból kiemelkedő sötét sziluett belemetsz az égbolt alsóbb világosabb tónusába, amely aztán felfelé egyre sötétebbé válik, azt az érzést generálja bennem, hogy meg kell ismerjem azt a valamit, ami a sötétségből felfelé tör. A háttér egyre sötétülő kékje arra figyelmeztet, hogy igyekezzek, mert a sötét lassan felülről is elfedi előlem az áhított valóságot, vagy igazságot. A naplemente utolsó fénypászmái, ahogy az észak-nyugati égbolt felhőit még úgy ahogy a világosabb árnyalataival megszínezik, nem csak a kontraszt statikus szerepét látják el, hanem azt súgják, hogy még megvan az alagút vége, azaz a remény arra, hogy egy folyamat a végéhez érhessen, beteljesülhessen.
Ez a pillanat ennyire kontrasztos, kissé komor kifejezése, a bennem generálódott érzések pontosan illeszkednek a létem mai hangulatához, a kilátásaimhoz, a lehetőségeimhez, korunk alagútjainak nehézségeihez, beláthatatlanságához, ám szerencsére még annak tükrében, hogy a remény hal meg utoljára.
Szóval egy még nem teljesen kész kilátó a pillanat fényeiben, sötétjében, sokféle érzéssel, gondolattal érintheti meg az embert, engem így érintett meg :)
Szia!
- dg-

distant.gates válasza:
Szia! Köszi az észrevételeidet, és miért is haragudnék, hisz az ember állandóan tanul valamit a mások látásmódjából, érzésvilágából.
A kapott két pont is örömmel tölt el, pláne mert nem értem, illetve meglep, hogy a szöveges meglátásaidhoz képest ennyire túlponoztál, mindazonáltal kedves gesztus volt Tőled.
...És egy apró megjegyzés: a szubjektív érzések, azok megformálása szubjektív módon, az a szubjektív rész.
A fotográfia írott, vagy íratlan szabályai pedig egy olyan keret amelyből, mint tapasztalom egyetlen irányba sem illendő kilépni.
Szóval ez a kép nem csupán a véletlen, a technikai bénázás, a témák meg nem érzése, az azok iránti fogékonyság teljes hiányának műve, hanem az adott pillanat érzéseit, én óhajtottam ilyen képi formában viszont látni. :)
Az természetesen nem meglepetés, hogy más, mást lásson, mást érezzen belőle, mint én. :)
Na, de ettől oly szép és színes ez a világ. :)
- dg -

distant.gates válasza:
Szia! Köszi az észrevételeidet! Valóban vághattam volna még az aljából úgy, hogy a kontraszt egyensúlya talán még finomodott is volna tőle, ám a fával nem lehetett többet kezdeni, mert más szögből eltűnt volna a naplemente fénymaradéka, amire viszont szükségem volt, a szubjektív pillanat megfogalmazásához. -dg-