Kedves Fáncsi! Amikor megláttam ezt a fotót, olyan asszociációs lavina indult be, nem is tudom sikerül e érthetően és nem túl terjengősen megfogalmazni e ezeket a gondolatokat, de.. A görög mitológiából mindannyian ismerjük Narkisszosz történetét, ám nem ez az egyetlen történet melyben a hős virággá változik. Hüakinthosz Apollón kedves volt, aki viszont véletlenül halálra sebezte, az ő véréből fakadt a jácint virága, melynek szirmain "ai" betűk rajzolódtak ki, mint az ifjú utolsó jajkiáltása. Apollón egy erdei nimfát is üldözött kéretlen szerelmével, Daphnét. Amikor hozzáért Daphné babérfává változott ,hogy becsületén ne essen csorba. Kyparisoss is Apollón egyik kegyeltje, egy őzet kapott tőle. Ám (szintén) óvatlanságból megsebezte, így az őz elpusztult. Maga kérte meg az istenséget, hogy örökké könnyezhessen bánatában. Így változott ciprusfává. Ezeket a történeteket azért írtam le, mert összefonódnak, részesei annak a nagy kirakósnak ahol viszonzatlanság (Narkisszosz, Daphné) vagy veszteség miatt történik meg az átváltozás. És ebben a változásban az a különös ,hogy mindannyian törékeny, sebezhető virággá/ növénnyé válnak. De a tárgyra térve, a nárcisz azért is az önimádat jelképe, mert kissé maga felé hajlanak a szirmai.. és emiatt eszembe is jut egy közmondás ( tudom ,hogy kissé csapongok) miszerint Minden szentnek maga felé hajlik a keze.. azaz ,hogy elsősorban a saját ügyünk a legfontosabb.. de ahogy a képre nézek, megértem ezt az ellentmondásos közmondást, mert a sötétség idején a szent is a saját fényéből "táplálja" magát.