Mi az a DPI, avagy techno-gasztronómia afrikai bennszülöttekre és desszertre

Többen és többször kérdezték tőlem, mi az a DPI, és mit kezdjenek vele. A digitálison felnőtt (amatőr) fotósok RGB-ben és pixelekben gondolkodnak, a nyomdászok meg CMYK-ban és DPI-ben. És nem értik egymást. Az egyik ilyen Skype-os kérdezősködés kapcsán valamiért busmanokról és madártejről volt szó, így ezzel magyarázom. Elnézést a szájbarágásért, a madártejnél ez úgyis furcsa képzettársítás.

Tegyük fel tehát a történet kedvéért, hogy karitatív munkát végzünk, vállalva az út viszontagságait, a hatalmi harcot vívó afrikai törzsek és orvvadászok meg kábítószercsempészek kereszttüzének kockázatát, és éhező busmanoknak főzünk gyorsan romló, ámbár igen finom madártejet.

Az alapanyagot költséget nem kímélve HACCP szerint szállítjuk, tároljuk és dolgozzuk fel, és annyi madártejet készítünk, amennyi kifér az alapanyagból. Ám ekkor még fogalmunk nincs a várható bennszülött számról, és azok igényeiről.

Lefőzünk 100 liter madártejet, mert annyihoz hoztunk tojást, tejet, miegyebet. A környéken vaníliaillat terjeng, gyorsan szállingózni kezdenek a kíváncsi afrikaiak. Ám hogy igazságos legyen, el kell osztanunk az ételt. Ki kell találnunk, hogy a limitált főzetből mennyi jut egy emberre, illetve hány emberre.

Kölcsönkérjük Quinn Mallorytól a párhuzamos világok átjárhatóságát biztosító Sliders-es kütyüt, és többféle osztást csinálunk, illetve teoretikusan elképzeljük a lehetőségeinket.

A 100 liter madártejet 2 decis vizespoharakban tálaljuk, így 500 adag készül. Átugorva a Föld egy lehetséges másik állapotába, azonos időben félliteres, olcsó T. gazdaságos polietilén mélytányérokban tálalunk, mindegyikben fél litert. Ez 200 adag. Egy harmadik világban literes korsókba adagoljuk, 100 dózist képezve.

Megrohamoznak minket az illattól megrészegült éhes busmanok, és falni kezdik a desszertet. Kiderül, hogy mindössze 99-en vannak, és bár a törzsfőnök alapból 2x annyit akar venni, csak a szeme kívánja... A három párhuzamos világban három különböző dolog történik. Amikor két decis poharakban tálaljuk munkánk és konyhaművészetünk drága gyümölcsét, a busmanok csinálják nekünk a mosatlant. Kiderül, hogy minden afrikai kb. fél liter madártejjel tud egy ültő helyében megbirkózni, így 2, sőt többnyire 3 pohárral is befalnak, miután csendesen szuszogni kezdenek a környező csekély árnyékot kínáló fák tövében. Utánuk végtelennek tűnő számú eldobált pohár és mosatlan evőeszköz marad. No meg egy csomó maradék, ám csak mintegy 200 (ami negyven liter) mert legtöbben megkezdték a 3. poharat. így sok adag kárba is veszett.

Az optimális módszert a félliteres kiszereléssel érjük el, mindenkinek elég egyetlen adag, kivéve persze a törzsfőnököt. Mosatlan szempontjából is, és a fennmaradó mennyiség sem megy pocsékba, megkínálhatjuk vele esetleg a következő falut.

A harmadik esetben mindenki kap egy pohárral, minden adagot ellőttünk, ám senki nem bírja megenni. Még a törzsfőnök is kidől, és teli hassal émelyegve keres árnyékot. Nem marad érintetlen adag, de szanaszét szétöntött és elpocsékolt madártej borít mindent.

Térjünk vissza a napfényes Afrikából a számítógép képernyője elé. Az elkészült madártej mennyisége a gépünkből kieső, vágáson átesett, kész fotó megapixel mennyisége. A tálalás egyedi mennyisége a DPI, a busmanok száma pedig a kívánt megjelenítendő mennyiség, vagyis a kép nyomtatandó mérete.

A DPI egy angol betűszó, nem nehéz kitalálni, Dot Per Inch, azaz hüvelykenkénti (kép)pontszám. Mint annyi alapvetően informatikában elhíresült mértékegység, ez is azon emberek földjéről való, akik a gépkocsi fogyasztását mérföld/gallonban és nem l/100km-ben adják meg. A hüvelyk jó közelítéssel 2,54 centi. A dot pedig a nyomtatásban ugyan pont, a digitálisban pixel, használják is a PPI (pixel per inch) kifejezést is, ami nem teljesen ugyanaz, erről később. Ám maradjunk annál, ami érdekel. A DPI-t leegyszerűsítve úgy érthetjük meg, hogyha 300DPI a megadott felbontás, akkor azt jelenti, hogy 300 képpontot tartalmaz 2,54 centinként. Egy 10x15cm-es kép mely jó közelítéssel 4x6 inches, 300DPI-s felbontásban tehát mintegy 1200x1800 pixel képi információt tartalmaz, vagyis 2,16 Megapixelt. A gallonban, mérföldben és fontban számoló angolszászok és a más világban élő nyomdászok és fotólabor gépek miatt a DPI-t tehát sajnos mindig a saját világunkba kell átszámolnunk.

Ha a busmanokra írjuk át a történetet, és a 300 DPI a tálalás mennyisége, a busmanok száma az elkészítendő papírkép centikben (vagy inch-ekben) kifejezett mérete, a rendelkezésre álló fazékban főtt madártej a képünk megapixel-mérete, némi osztás-szorzással kijön, hogyha 5 decinként adjuk a madártejet, akkor kijön-e a megfelelő számú afrikai bennszülött vendéglátására szolgáló édesség a kondérban lévő mennyiségből.

Ebből két dolog látható be gyorsan:

-A DPI nem egzakt a kép leendő mérete nélkül, és viszont. 10x15-ös képet tudunk-e csinálni adott felbontásból? Nem tudjuk, csak ha ismerjük a nyomdai eljárást. Fura módon még önmagát komolyan vevő pályázati kiírásban is találkoztam olyannal, hogy csak azt adták meg, hogy 300DPI-s képeket kérnek minimálisan. De nem adták meg hogy hány centis kell legyen, így ez alapján egy 30x30 pixeles kép is megfelelt, csak az EXIF-be írjunk 300DPI-t...

-Ma már 4 megapixel is nevetségesnek tűnik, tehát a családi albumba rakott 10x15 centis képek esetében is BÁRMILYEN ma kapható digitális gép a néhány busmannak hektoliterszám főzött madártej esete.

Jó, de hacsak nem akarunk busmanokat etetni, mire jó ez nekünk? Például ha azt a szürreális eseményt, hogy kicsi néger fickók az Istenek a fejükre estek stílusában öltözve kanalazzák vigyorogva a soha nem látott kultúr desszertet, meg akarjuk örökíteni, fogunk egy digitális gépet, és vad hadjáratot folytatva mindnek elraboljuk a lelkét azzal, hogy digitális fényképre rögzítjük. Ezzel azonban nem végeztük el a feladatot, annyira jól sikerül az anyag, hogy kiállítást, vagy képeskönyvet akarnak csinálni az expedícióból. A könyvben féloldalas, max. egész oldalas képek lesznek, a költséghatékonyság miatt az egész kiadvány alig 20x15 centis, és valami kell a kötésre meg a szövegnek, tehát egyik kép sem nagyobb mint 10x15 centi. Fentebb kiszámoltuk, hogy ehhez mindössze 2,16 MP elég. Nyugodtan alszunk 10 MP-es gépünkkel.

Ám az érdeklődés hatalmas, kiállítási anyagot, eladható posztereket akarnak készíteni belőle. Jó minőségű, 300DPI-s kiállítási képek 40x60-as méretben... kb. 4700x7100 pixeles képek kellenének a nyomda "natív" kiszolgálására. Ez biza' 33MP! Puff...

A kicsi, szeretnivaló fekete emberkék helyére egy gyors térváltással az amerikai rögbi válogatott vs. japán szumó all-stars gála résztvevői jönnek hozzánk vacsorára, akik 3 liter madártejet képesek magukba tömni, és ugyancsak 99-en vannak. Nekünk meg marad a 100 liter madártej... Akármekkora küblikbe töltjük, hamar kifutunk belőle. Nincs más megoldás, jó menzás szokás szerint felöntjük vízzel. Elegendő mennyiségű, de híg löttyöt kapunk, ami madártejnek néz ki, a szaga is olyan, de alig úsznak felvert fehérje-madarak a tetején, és bizony nem túl bizalom gerjesztően híg és ehetetlen. Messziről még tetszik az illat az élsportolóknak, a halványsárga szín is nagyjából rendben, de közelebbről "érzékelve" a gasztronómiai élményt, komoly haragot gerjesztő csúfos életünkért futás lehet a vége...

A bicubic, bilinear, Lanczos és főleg a vektoros algoritmusok a képek felméretezés ízfokozói, aromái és állományjavítói. A színezékkel sárgított, keményítővel sűrített és még egyéb E-"vitaminokkal" felturbózott madártejünk turpissága később derül ki, talán nyerünk vele egy kis időt, sőt akár be is csaphatjuk vele a felbőszült tömegeket. Egy ügyesen felinterpolált 10 megapixeles kép 33 megapixelen még nem túl közelről szemlélve esztétikus látvány, sőt, akár 4 megapixelről készíthető tetszetős óriásplakát (személyes tapasztalat), hiszen nem nagyítóval nézzük, és nem centikről.

A fényképezőgépem 72 DPI-t ír az EXIF-be, de én 300DPI-ben fogom nyomtatni. Mit csináljak, elég lesz?

Mint említettem, a 72 DPI önmagában nem jelent semmit, főleg egy digitális állományon. Talán a vizespoharakban és literes korsókban szervírozott hektóliternyi madártejből további magyarázattal leszűrhető, hogy csak annak ismeretében fontos, hány poharat töltünk meg, illetve mennyi madártejünk van. Az, hogy az EXIF-ben milyen DPI-szám szerepel nem határozza meg tehát a veszteség nélkül nyomtatható méretet. Csupán arra jó -a mi szemszögünkből-, hogy a meglévő fényképezőgépünkből kijövő pixelhalmaz méretéből ki tudjuk számolni a labor vagy nyomda tudását ismerve, meddig vagyunk jók. (tehát egy kisfelbontású nyomdai előállítás -busmanok- vagy egy igényes laborban készült nagyméretű nyomat -a szumó all-stars- igényeit tudjuk kielégíteni.

Megragadnám az alkalmat arra, hogy még egy esetleges tévhitet eloszlassak. Amikor 2 megapixelről 4 megapixelre váltottunk anno 2002 körül, a 2 megapixel növekedés egészen mást jelentett mint manapság amikor 10-ről 12-re növekszik a pixelszám. Fentebb leírtam, hogy a 10x15-ös nagyításhoz 2,16MP elég, míg a 40*60-ashoz már 33 kell. A méretet négyszeresnek mondanánk (4x10 =40 és 4x15=60) ám mivel a téglalapok területe egy csinos szorzat, a felület nyolcszoros. Egy ma már viszonylag réginek számító 8 megapixeles gép nyomtatásban kétszeres mérete tehát 32 megapixeles gép lenne.

Nézzünk egy kis gyakorlatot a DPI-vel: 10MP-es kép átméretezési ablaka.

A DPI-t a Photoshopban hatékonyan az Image menü Image Size... (Kép mérete...) funkciónál érhetjük el.

A felső részben pixelekben, az alsó részben hosszmértékben és DPI-ben látjuk a képet. A mértékegységek átkapcsolhatók, ekkor a PS át is számolja őket. Szerencsére az osztást-szorzást bármilyen körülmények közt elvégezhetjük vele, ha pedig nem akartunk változtatni semmit, a végén még mindig nyomhatunk egy cancel-t. Fenti busmanos kiadványos példánk 10 MP körüli mérettel büszkélkedik, és a Canon EOS 400D mint tesztkép forrás által beírt 72 DPI-ről szól. DPI átírása a kép méreteinek megtartásával

Az alul lévő 3 pipa közül a Scale Styles -ha jól tudom- a vektoros tartalmak, pl. a betűk arányos átméretezését vagy át nem méretezését kapcsolja, a Constrain Proportions kikapcsolásával az értékeket az oldalarány tartása nélkül is tudjuk változtatni, alapesetben ha a magasságot átírjuk, arányosan változik a szélesség is. A Resample Image mellett pedig egyrészt választható az átméretező algoritmus egy legördülő menüből, másrészt ezt kikapcsolva a Pixel Dimensions mező "elszürkül", nem módosíthatjuk. A kép méretét változtatva a DPI fog csökkenni, a DPI-t írogatva pedig a teoretikusan nyomtatható méret. Ha kivesszük az átméretezés pipáját, akkor 300 DPI-re átírva a fenti kép kicsit nagyobb mint 30x20 centis méretre elegendő. Elmentve a fotót, az EXIF-be 300DPI kerül. Felméretezett kép 60x40cm@300dpi Ez tehát szabadon átírható a kép átméretezése nélkül.

Ha a labor/nyomda helyett mi akarjuk átméretezni a nagyítást, írjuk át mi a méreteket. Ekkor beállíthatjuk a kívánt méretet és a DPI-t is, a PS pedig szorgalmasan számolja hozzá a pixeleket... Víz, színezék, ízfokozó. Hogy fújjuk fel a madártejet a kívánt méretre... 30+ MP, óriási file, fals részletek...

Ha már oszlatjuk az e körül uralkodó homályt, még néhány gondolat:

A nyomtatók képpont megadása. Mint azt az elején is írtam, DPI nem egészen egyenlő PPI-vel. Bár a monitoron, és a lézeres levilágítós, elemi képpontonként is sok millió színt megkülönböztetni képes fotokémiai eljárásoknál ez azonos, a nyomdában és a nyomtatókban néhány színből (alapesetben négy, CMYK) kell kiadni mind a több milliót. Értelemszerűen ez nem olyan egyszerű. A képpont itt valóban képet alkotó elemi pont, de annak ellenére, hogy bizonyos nyomtatók a pontba fecskendezett tinta mennyiségét is tudják szabályozni, illetve nem csak 4 színt használnak, azért több millió színt nem egyetlen pontban állítanak elő, hanem akár egy egész kis területből, így egyetlen pixelt akár színenként 4-9-16 vagy több pontból, melyet egyetlen 16 millió színre kódolt pixel ír le. Ha nem nézzük nagyító alatt, nem látjuk az egyedi pontokat, így sokmillió egybefüggő árnyalatot látunk. Ám a fotokémiai laborok "csak" 300 DPI-je valódi DPI=PPI átváltású, vagyis minden pixelre egy-egy színében -jó esetben- azonos képpont jut, az akár 1200+ DPI-t elérő színes nyomtatók árnyalat visszaadása mégsem közelíti meg.

A másik a digitális gépekből kieső megapixelek kissé "marketing" volta. A legtöbb gép Bayer rácsos, antialias szűrős érzékelővel van megalkotva (kivéve a Foveon szenzort). Ennek kibontását most nem részletezném, sokan érthetően megtették már. Ám a lényeg, hogy míg a film (és a scannelt kép) minden pontjában (pixelében) milliónyi árnyalatot hordoz mindhárom alapszínből, a digitális gépek egy-egy pixele matematikai, sőt optikai hatással van a mellette lévőkre, mivel képpontonként csak egy színcsatornát rögzít eredetileg, és a szoftver alkot ebből RGB (háromszínű) pixeleket. Ezért nem lesz egy 2 megapixeles öreg kompaktról készült 10x15-ös papírkép olyan szép, mint egy 10 megapixelesből ügyesen leméretezettről szintén csak 2 megapixelként nagyított. Ekkor ugyanis több elemi képpont ír le a papíron egyet, és eltűnik a digitális hazugság. Persze a megapixelek vég nélküli növelése 10x15-ön nem hoz jobb eredményt (a labor egyelőre marad 300DPI-n) de a minél nagyobb felbontásnak több szempontból van értelme, erre példa a Pixinfon megjelent Canon G sorozatos és Canon-Nikon középkategóriás DSLR generációs teszt teszt is.

Remélem mindenkinek emészthetővé tettem a DPI-t, még a busmanok is biztosan megértik! :)

Mutty