A makrófényképezés széles körben népszerű területe a fotográfiának. Ennek több oka van.
Nem kell hozzá drága stúdió (akt/portré), nagyon drága felszerelés (sportfotó), nem kell hozzá kapcsolatot teremteni emberekkel (szociófotó), nem kell nagyokat kirándulni (tájkép fotózás), de nagyon nagy kitartásra sincs szükség (vadfotózás) egy kezdő számára, hogy elégedetten nézhesse vissza a terepen készült képeit.
Talán azzal sem vagyok egyedül, hogy a téma "cserkészése" gyermekkorom nyarait juttatja eszembe, amikor a fűszálon mászó hangya, az áldozatára váró pók, a mindenféle rovarok, apró lények életének figyelése oly sok kellemes percet adott.
Ha a makrófotózás egy múló hóbortnál komolyabb időtöltéssé válik egy komoly amatőrfotós számára, akkor persze szeretné a képeit minél jobbá faragni, hogy másoknak is büszkén mutogassa. Ezt a terepismeret tökéletesítésén, a kísérletező kedv megtartásán túl szinte már csak a tökéletes technikán múlik. De mi is ez a tökéletes technika? Erről szeretném a néhány év alatt összegyűlt tapasztalat-morzsáimat megosztani veletek.
A makrófotózás kőkemény technikai sport némi kreativitással fűszerezve. Attól még nem lesz tökéletes, esetleg pályázatokon bemutatható egy makrófotó, mert érdekes szemszögből, érdekes fényviszonyok között (bár ez már-már technikai kérdés, itt csak szőrmentén foglalkoznék vele) készült, ha a téma pacává hígul a nagyításon. A makrófotózáshoz használt optikának a lehető legnagyobb feloldásúnak kell lenni, hogy a téma a lehető legrészletesebben kerüljön megmutatásra, hiszen talán épp az a legnagyobb szépsége ennek a szakágnak, hogy olyan dolgokat mutathatunk meg így a nézőnek, amit szabad szemmel nem láthat, mintha egy másik dimenzió nyílna meg előtte.
Tehát mire van szüksége egy makrózásra fejét adó embernek?
Elsősorban szüksége van egy fényképezőgépre. Sajnos a digitális kompakt fényképezőgépek világában nem mozgok túl otthonosan, de annyit mondhatok, hogy érdemes szem előtt tartani azt, hogy a gép ne legyen full automata (legyen rajta rekesz előválasztás program), legyen az optikája menetes (bár már kaphatók olyan kiegészítők, amivel a nem menetes optikára tehet a fényképész ezt-azt), legyen állványra rögzíthető a gép, lehessen manuálisan fókuszálni és legyen a lehető legjobb az optikája (esetlegesen makró üzemmóddal). Egy jól megválasztott kompakt géppel élvezet a makrózás - ami igazából a normál hangyás-lepkés-virágos képeknél nem is nevezhető makrónak, hiszen az apró érzékelőből fakadóan a leképezés meg sem közeliti az 1:1-et. Ez is talán a legnagyobb előnye a kompakt gépeknek, hiszen igy sokkal nagyobb mélységélességgel dolgozat az ember azonos apartúrával.
A kompakt gépek másik nagy előnye az LCD kijelző, amivel pontosan azt a képet láthatja az ember, ami exponáláskor letárolódik. Érdemes emiatt olyan készüléket választani, aminek a kijelzője kihajtható, mert az nagyon megkönnyíti a föld közeli témák megközelítését.
Kompakt kiforgatható LCD-vel
Cserélhető optikás egyaknás tükörreflexes géppel már jóval nagyobb az ember variálási lehetősége, illetve eleve adottak azok a funkciók, amivel manuálisan beavatkozhat az ember a kép készítésébe.
Kisformátumú készülékek esetén igazából a rendszerhez piacon megtalálható optikai kiegészítők nagy választéka dönthet egyik, vagy másik gyártmány mellett. (35mm-s makró optika) Makrófotózás szempontjából fontos újítás a legfrissebb készülékek élőképes megjelenítése, ami a kompakt gépeknél megszokottan az LCD kijelzőn jeleníti meg a szenzorra eső képet. Makrózásnál ez egy igen kényelmes újítás, mivel általában manuálisan fókuszál a fényképész - mivel az AF nem mindíg tudja pontosan eltalálni a megfelelő gyújtótávolságot, és a makrófotózásban ennek preciz beállítása elengedhetetlen. A jelenleg kapható nem profi gépek esetében sajnos igen kisméretű (sötét kép), illetve nincs olyan precizen beállítva a mattüveg, hogy a makrófotós számára elegendő precizitással egyezzen meg a mattüvegre eső fény a szenzorra/filmre eső fény útjával, ami melléfókuszálást eredményez. Az élőképbe szerencsére bele is lehet nagyítani, ami ugyancsak könnyíti a preciz fókuszálást.
Középformátumú készülékkel átlag fotózz-felhasználó csak mint analóg géppel találkozik, így itt az élőképet el is felejthetjük. Cserébe választhatunk nagy mattüveget, ami elég világos a preciz fókuszáláshoz.
A középformátumú gépeknél a nagy tükör jelent problémát, hiszen minél nagyobb a tükör, annál nagyobbat csap, berezdítve a készüléket. Hiába nagyobb tömegű a készülék, a leica méretű gépekhez képest jobban megmozdul exponáláskor, legalább is nekem ez a tapasztalatom. Itt jegyezném meg, hogy egyaknás gépeknél igen fontos funkció az előzetes tükörfelcsapás (MLU, mirror lock up), amivel pontosan ezeket a rezgéseket tudjuk kiiktatni.
A középformátumú gépek másik nagy problémája, hogy adott téma fotózása esetén nagyobb nagyítás szükséges, mint Leica-s, APS-C-s, vagy még kisebb szenzorú kompakt géppek, ami azt jelenti, hogy ugyanazt a mélységélességi tartományt sokkal szűkebb blendével lehet csak elérni, ami növeli a záridőt, ami nem előnyös, hiszen a legkisebb szélcsendben sem garantálja senki, hogy minden mikrométer pontosan ugyanott marad a hosszú expozíció alatt.
Cserébe mit kapunk? Sokkal részletesebb képet, mint bármelyik korábban említett rendszerrel. Szerintem megéri a vesződséget...
A képméretet tovább növelve a síkfilmes gépek világába jutunk. Szerencsére itt nincs tükör, így eggyel kevesebb hibaforrás van a rendszerben. Van élőkép, ráadásul olyan, ami mögött minden LCD elbújhat, főleg ha a fotós megszokja, hogy minden fordítva van a képen (középpontosan tükrözve).
Sajnos a film gépbe helyezése problémás (komponálás után az ember félrehajtja a mattüveget, és becsúsztatja elé a kazettát), így mozgó makrótémát lehetetlen nagyformátumú géppel fotózni, és statikus témát is csak nagyon óvatosan behelyezett kazettával érdemes.
Az exponálási idő kiszámításakor is nagyon képben kell lennie a fotósnak, hiszen nincs a gépben beépített fénymérő. Tisztában kell lennie a fotósnak, hogy mekkora a lencse gyújtótávolsága és a kihúzat hosszának aránya, mert ezzel kell kompenzálni a külső fénymérővel mért exponálási értéket.
A középformátumú gépeknél elmondott blendés probléma itt hatványozottan igaz. (Gondoljunk bele, hogy egy 5x4 centis téma lefotózása már 2,54:1-es nagyítást jelent a legkisebb méretű NF nyersanyagra, míg ugyanez APS-C-s DSLR-rel fotózva 1:2,2-es nagyítás, hát még kompakt géppel!) Sokkal szűkebb blende, sokkal hosszabb záridő, vagyis még statikusabb témát kíván az ilyen készülék.
Cserébe a KF képeknél is sokkal részletesebb kép vár minket hívás után. Nem mindegy, hogy néhány százmillió szemcsén köszön vissza valami, vagy nyavajás 8-10 megapixelen (és akkor még a kompakt gépek optikájának valódi képességéről nem is beszéltem, de ez túlmutat ezen a cikken)...
Nagyformátummal így csinálják...
Szóba jöhet még kétaknás, vagy távmérős gép is, de ezeknél a parallaxiális problémák megnehezítik a komponálást, emiatt makró témák fotózására nem ajánlott ez a két géptípus.
Ha már a makrózni akaró ember megvette a fényképezőgépet, rohan is vele a rétre katicákat, meg virágszirmokat fotózni. A réten komponálgatva szomorúan tapasztalja, hogy a készüléke, vagy a hozzá vásárolt alap obi nem alkalmasak a hétpöttyöst egy piros foltnál részletesebben megjeleníteni, pedig a fotózz-on olyan sok szép makró fotó van, ahol a bolha p.csén is látszik a pattanás.
Ilyenkor a lelkes makrófotós nem törik le, nem dobja sutba az új, legkedvesebb hobbiját, hanem elkezd gondolkozni, hogy mivel is lehetne nagyobb nagyítást elérni, hogy előjöjjenek már annak a katicának a pöttyei. Szerencsére van erre megoldás, hiszen hogy is fotózhatta le az a másik az ominózus pattanást... Valamit az optikai útba kell csempészni, hogy növeljük a nagyítást.
Makró előtétlencsék
Erre a legszélesebb körben használható eszköz a dioptriás előtétlencse, mivel ezt a kompakt fényképezőgépektől a nagyformátumig minden géptípus esetén használhatja az ember.
Az előtétlencse gyűjtőlencse, magyarán egy adott pontba gyűjti, fókuszálja a végtelenből rá eső fényt. Középiskolai tanulmányunkból emlékezhetünk rá, hogy a dioptriaérték ennek a pontnak a lencsétől méterben mért távolságának reciproka.
Az előtétlencse a frontlencse elé helyezve megrövidítjük az eredetileg használt optika gyújtótávolságát, ami - feltéve azt, hogy az objektív szenzortól mért távolságét közben nem változtattuk - megegyezik azzal, mintha a kihúzatot megnöveltük volna, vagyis a témához közelebb mehetünk. Minél nagyobb a lencse dioptria értéke, annál nagyobb mértékben módosítja a gyújtótávolságot, vagyis a hatás annál nagyobb lesz.
Hasonló módon, az optika elé helyezhető egy másik optika, fordítva (magyarán a két frontlencse kerül így egymással szembe). Ilyenkor a fordított lencsét érdemes a legnagyobb hatás elérése érdekében a végtelenre fókuszálni. Érdemes nagylátószögű lencsét használni erre a célra, mert a gyutáv rövidülésével megegyező tempóban növekszik az így elérhető nagyítás.
Objektív megfordítva
Cserélhető optikájú gép birtoklása esetén akár az üres akna elé is fordíthatjuk a lencsét, nincs szükség másik, rendesen álló optikára. Ez esetben viszont megoldandó probléma, hogy mikép vezéreljük az egyetlen, optikai útban maradt blendét. Erre léteznek boltban vásárolható megoldások, de a makrófotózással előretörő barkács-kedv is segíthet.
A kompakt gépeknél, ahol nincs mód az optikai út megbontására, itt megáll a tudomány.
Ellentétben a levehető optikás gépekkel tovább kisérletezhetünk, hiszen tehetünk dolgokat az optika és a szenzor közé is!
Levéve az optikát a gépről, de továbbra is a szenzor normálvektorán tartva, és távolítva láthatjuk, hogy egyre közelebbről kapunk éles képet az elöttünk gyöngyöző söröskorsó hab-buborékairól, egyre nagyobb nagyítással. Kár, hogy ehhez legalább két kéz kell, ráadásul a szenzor is telemegy piszokkal.
Szerencsére van megoldás! Rögtön kettő!
Közgyűrűk
A közgyűrű olyan üres gyűrű, aminek az egyik vége apa, a másik anya, magyarán pont a gép és az optika közé rögzíthető. Szerencsés esetben (és a jelenlegi, elektrónikusan vezérelhető lencsék esetében ez fennáll) tudjuk a lencsénket (különösen a blende fontos nekünk) a gépről vezérelni. Sajnos kardántengelyes készülékekhez (ahol a vázban van a fókuszmotor) kapható közgyűrűben nem tudom, hogy van-e kardántengely-toldalék, de mivel általában manuálisan fókuszál a makrófotós, nem is számít igazán.
No, tehát a közgyűrűvel (és a rövidesen bemutatásra kerülő harmónikakihúzattal) megnövelhetjük (immáron nem csak virtuálisan) a kihúzatunkat, vagyis közelebb vihetjük az optikát a témához.
Közgyűrűből szerencsére többet is tehetünk a váz és az optika közé, ezzel beállítva, hogy mennyire szeretnénk megnövelni a kihúzatot.
Gyakorlati felhasználás során viszont nem szerencsés az, hogy fix nagyságú gyűrűket variálhatunk, mert sokszor kell emiatt megbontani az optikai utat, ami nem szerencsés a szenzor szempontjából (koszolódás) sem, de mire összerakjuk a kiszemelt prédához legigéretesebb optikai utat, már a préda hetethét határon is túl van.
Harmónika
Erre találták fel az okosok a harmónikakihúzatot, amivel egy minimum- és maximumérték között analóg módon állíthatja a fotós a kihúzat nagyságát. A harmónikakihúzat nagy hátránya, hogy a legritkább esetben oldja meg az optika vázról történő vezérelhetőségét. Ez régi, mechanikusan beugró blendés megoldásoknál azt jelentette, hogy a felhasználó kétágú kioldózsinórt alkalmazott, az egyiket a gépbe, a másikat a harmónika elejébe vezetve.
Egy középformátumú makrószett a kettős kioldózsinórral
Itt említem meg, mert ezzel nagyon analóg módon a síkfilmes gépeknél is van mód nagyobb harmónika (és sín) alkalmazására, ami a rendszer működési elvéből fakadóan az ég egyadta világon semmilyen negatív hatással nincs semmire, hiszen minden vezérlés eleve az optikában van (a zár és a blende, a fókuszálást a kihúzattal oldja meg az ember).
További nagy előnye a többi eszközzel szemben ezeknek a viszonylag egyszerű eszközöknek, hogy nincs benne üveg, magyarán nem torzítja tovább a lencse által már eleve torz képet, nem visz bele újabb optikai hibát a képbe.
Nagy hátrány az összes kihúzatnövelő eszköznek, hogy alkalmazása mindkét végén változtatja a fókusztartományát a lencsének, magyarán a végtelenbe fókuszálást elveszítjük, ami különösen akkor bosszantó, amikor makrózva észrevesszük, hogy a közelben előbukkan mondjuk egy őz (velem megtörtént, 50 mm-rel fotózhattam volna egészalakos portrét).
Az optikai útba szerencsére egy csőnél bonyolultabb dolgot is beletehetünk. Telekonvertert. Ez ugyan nem változtatja a fókuszálási tartományt, de megnöveli az optika gyújtótávolságát, magyarán ugyanolyan távolságról nagyobb nagyítást érhetünk el. Ez nem csak az esetlegesen felbukkanó őzek, de a jelenlétünkre érzékeny makrótémák szempontjából sem elhanyagolható, hiszen a TC nem csökkenti a munkatávolságot. Cserébe belevisz a rendszerbe nem elhanyagolható mennyiségű optikai hibát, ezért eleve nem túl jó minőségű lencse mögé rakása ellenjavalt.
További bonyodalom, hogy jellemzően a telekonverterek első lencsetagja kicsit belelóg az elé tett lencsébe, ami nem minden lencsénél megoldható, mert a leghátsó lencsetagjával ütközne a konverter. Erre megoldás lehet, hogy a kettő közé egy csövet (közgyűrűt, vagy harmónikát) teszünk, amivel a végtelenre fókuszálhatóval kapcsolatban megintcsak ott vagyunk, ahol a part szakad.
Extender a ráhelyezett lencsébe nyúló első tagjával
A legideálisabb megoldás persze egy eleve makrózásra fejlesztett optika alkalmazása, ami egymaga képes a megfelelő nagyításra, eleve erre a tartományra van kireszelve (ilyen közeli fókuszálásnál olyan optikai hibák jöhetnek elő, amire normál objektívek nincsenek megfelelő módon optimalizálva).
Makró optikát nagyjából minden kisfilmes tükörreflexes gépre lehet vásárolni. Általában normál-tele tartományú, fix gyújtótávolságú optikák ezek, amik képesek 1:1-es leképezést is megvalósítani. Általában 2.8-as a fényerejük, de ez egyedül a fókuszálás során érdekes számadat, hiszen a legritkább esetben használja az ember tág blendével ezt az optikát (vannak kivételek persze), mert olyan kicsi lenne a mélységélessége, ami igen speciális témánál lenne csak használható.
Kétféle fókuszmegoldás létezik az ilyen rendszerekben. Az egyik esetben a frontlencse (és még néhány) tolódik ki, 1:1-es leképezés esetén duplájára növelve a lencse hosszát, megváltoztatva a lencse súlypontját, stb. A másik esetben az objektíven belül mozognak lencsetagok. Ez a szerintem jobb megoldás.
Két, egymással ellentétes jósági függvény határozza meg, hogy rendszerünkhöz milyen gyújtótávolságú makróoptikát használjunk.
Az egyik függvény a minimális munkatávolság. Minél közelebb megyünk a témához, annál nagyobb árnyékot vetünk rá, ha mögülünk süt a Nap, illetve annál jobban zavarjuk az erre érzékeny élőlényeket. Nagyon kis munkatávolság megnehezíti a témára megfelelő megvilágítását akár speciális makróvakuval is.
Viszont minél távolabb megyünk a témától (minél hosszabb lencsét használunk), annál laposabb lesz a kompozició. Egy 35mm-s makrólencsével sokkal térszerűbb képet kapunk, mint egy 180mm-ssel. Ugyancsak probléma a reciprok-szabály. Minél telébb a lencse, annál rövidebb ideig tarthat egy kézből lőtt expozició. Jellemzően egy 100mm-s lencséhez 1/200 dukál, ami normál hajnali fényviszonyok között f/8 környékén ISO-100-zal is kivitelezhető (f/11 ISO-200-on, f/16 ISO-400-on), míg a 180-as lencséhez dukáló 1/400 másodperces expóra nem mindíg van elég fény.
A makróoptikák egyik nagy hátránya az ára. A másik, hogy az 1:1 néha kevés. Persze vannak ennél nagyobb maximális nagyítást tudó lencsék is, de azok nem tudják a végtelent, ráadásul mocskos drágák. Lehet cserébe az előzőleg bemutatott eszközökkel szabadon variálni. Persze minél többmindent raksz össze, annál rosszabb lesz a képminőség... Pl a lenti kép így készült: Zeiss Flektogon 35mm f/2.4 fordítva + Canon EF 100mm f/2.8 Macro USM + 68mm kgy + Sigma 2x EX APO TC
No, tehát szerencsére a makrófotózással kiélhetjük igen sokféle vágyunkat, hiszen hangyákat bámulhatunk, ahogy hordják a kaját a bojba, legózhatunk a mindenféle kütyükkel, és barkácsolhatunk is. Ráadásul azon sem kell gondolkodnunk, hogy a maradék zsebpénzünkkel egy űrutazást, vagy egy földkörüli luxus hajóutat finanszírozzunk, hiszen a tökéletes optika és váz még csak a kezdet...